Tökély

Állok a tükör előtt. Bámulom magam. Szép vagyok? Lehetnék szebb. Jó vagyok? Lehetnék jobb. De mit számít?
Képembe meredve gondolkozom.
Ember vagyok. Ember, mint ott kint oly sokan. Ember, de valamiben mégis oly különleges, oly egyedülálló: Én vagyok. Kérdéseim enyémek, bár válaszaim meg nem lelem. Kérdések, mikről annyit hallottam már, de mikre a feleletek sosem nyugtattak meg végleg. Lehet, tán tényleg nincsenek is rájuk válaszok?
Állok, és bámulom magam. Kérdéseim azonban csak búgnak fülembe. Ki vagyok? Miért vagyok? Mi vagyok? Mi egyáltalán a "van"? És mi van körülöttem? Mióta, mi által, miért forog ez az egész világ? És forog-e egyáltalán? Vagy csak én képzelem? Mi a képzelet? Mi a való? ... Kérdéseim árasztanának, de elfog a szédülés.
Megállok. Nem válaszolhatom, mivel csak vagyok. Válasz nélkül hát, kissé ostobán meredek önmagam mására, s azon elmélkedem, mit tegyek, ha feleleteket nem lelek (lám egy újabb hasztalan kérdés).

Az élet.
Épp élek, de nem értek belőle semmit. Mások nem is törődnek ezzel. (Vagy csak törődtek, de már feladták?) Én hasztalan kutatok válaszért, hát kénytelen addig is érzéseim vezérletére kell hagyatkoznom. Érzéseim pedig önzőek és vadak. Vágyom beteljesíteni génjeim parancsát. S minden vágyak felett, önmagam tükröződni vágyom. (Lehet, tán tükröm előtt is épp ezért tetszelgem önmagamnak?) Társra vágyom! Társra, gyermekre, családra, boldogságra.
Mindenek felett boldogságra! (Hja, persze, enni és inni. De mit számít ez?)
Enni és inni. Kissé megroggyanok. De felbőszült vágyam, hogy érzéseim bűvvilágába lépjek, mindent feledtetve ragadnak magukkal szédítő mesevilágokba.

Boldog akarok lenni! S ehhez társra van szükségem!

Keresem hát társam. Ám mielőtt útnak indulnék, tudnom kéne milyen legyen. Milyen? Természetesen tökéletes! Gyermekeim teremtő istene, tökéletes kell legyen, hogy utódaim is azok lehessenek. Szép? Okos? Mind! S még ezernyi apró dolog. S persze lelke is legyen. Vagy az leginkább! Lélek! Minden boldogságok forrása! Minden életek értelmének forrása! Ne legyen se szép, se gazdag, de lelke enyém legyen! (Na és persze egészséges... hisz tökéletes.)
Kilépek ajtómon, hogy megleljem őt! Még nevét sem tudom. Képzetem tán Judithnak sejti, bár biztos ebben sem vagyok. Azért használom.
Keresem a tökéletes párt. Keresem, de nem találom. Évtizedek múltán már - meglepődve a kudarccal múló időn, feladva eredeti célomat -, hogy kíváncsiságom enyhítsem, egy tökéletes embert keresek csupán! Egy embert, kiben minden illő. Minden? Már ez sem érdekel! Csak egészséges legyen! Keresek egy egészséges embert! Egy teljeset!
Az egyiknek túl sok a zsírja. Dolgozik örökkön rajta, de szervezete nem leli a harmóniát. Futni sem tud rendesen! A másik meg gebe. Vézna teste erőtlen hull alá terhei alatt.
A következő csodás alkatú, ám mégis beteg. Vére rendetlen. Másiknak meg szervei. Megint egy, ki egészen jól néz ki. Nincs is baja ... csak meghalt volna már gyermekdeden, ha orvosok kése alá nem kerül.
Tovább megyek.
Ismét máshoz érek. Még egyszer sem volt beteg! (Ó, minő csoda! Lehet, tán megleltem emberem?) De megszólalván hangja dadogva akad. Szólni sem tud, s még én restellem magam.
Mégis tovább megyek.
Újabb áldozat, kire reálelek. Szintén mint előbb, s még nem is dadog! ... Hisz néma szegény.
Hagyom, s lépek tova. Mindnek bizalmába férkőzöm, hogy megtudjam legrejtettebb titkaik. Mesélnek, felszabadulván, s bökve ki végül - ki könnyen, ki nehezen - a hiányt.
Lépek tova, hagyom magukra őket. Hisz sok még a dolgom.

Keresek egy egészséges embert!
S ha meglelem, kiderül, valahol mégis ott a bibi. Ha teste jól is működik, biztos, hogy lelke beteg, de inkább mindkettő.

Megállok egy pillanatra.
Nem keresem tovább őt. Ennek a lába hiányzik, annak a keze. Kinek a veséje, kinek a foga. Van, ki lelketlen, s van ki a lélek álmaiba vész. Van köztük sikeres, mégis boldogtalan, van boldog, ki csak hiszi hogy az, s van néhány, ki tán valóban éli át. Bár én úgysem dönthetek.
De egyik sem tökéletes!

Hová hát e faj?! Hová hát a végtelen? Kit keresek ember mivoltomban? Kit, ha még magamban sem lelhetem?
Hirtelen röppenek tova. Távol a térbe, hogy szülőbolygómra láthassak teljesen!
Már nem érdekel, hol búvik meg rajta a tökéletes! Szemem már nem őt keresi. Tekintetem, az eddig megvizsgált ezreket szemléli! Ezrek, s ha megbúvik köztük egy-némely tökéletes, a körötte lévő mind beteg! Egy szerencsétlen bolygót látok magam körött - mi előttem lebeg - hol csak csökött, vézna, gebe lények küzdenek - ki könnyedén, ki görnyedve - a holnapért (s némi boldogságért, tán feledve saját tökéletlenségét - akár ha magát az űrt is, a hiányt). Már nem látok erkölcsöket, érzelmeket, célokat, magasztos világot. Érzelmeim meseországa szertefoszlott, s a rémítő való kiábrándítólag térít magamhoz.
Ismét az utcát járom.
Lépek és figyelem őket. Ki beteg, ki nem. Nem látszik annak. De sejtem már, gondja van neki is.
Életem párja arra kell, hogy élhessek boldogon.
Hogy élhessek.

Torz, gyenge, hibás vagyok. Ismerem saját bajaim, még ha nem is mindről tud a világ köröttem. Feladtam beképzeltségem, hogy más vagyok mint a többiek. Ember vagyok, mint Ti. Ember és beteg.
Mint Ti.
Már nem képzelem, hogy egy harmonikus világban élek. Már nem képzelek semmit. Ezernyi beteg állatot látok csupán magam körött, kiket összetereltek erre a bolygóra, szenvedni pusztulásig.
Egy újabb elesett. Megfogom kezét. Hideg. Tekintete a szokatlan érintéstől eleinte félénken, majd egyre megnyugvóbban, hálásan nyílik reám.
Fogom kezét. És megüt. Régebben tovább álltam volna, de érzem ütésében a felengedést: végre ő is üthet! Végre üthet valakit! És én csak fogom a kezét. Tartom. Nem szeretetből, nem jóságból, csupán azért, mert épp nincs jobb dolgom. Eddigi céljaim értelmüket vesztve, most céltalan töltöm ki időm.
Fogom a kezét. Beszél hozzám, szeret, bánt, s mind jobban kötődik. Én meg válaszolgatok. Azt hiszi szegény, vele vagyok, pedig csak nem értem e világot. Most mégis maradok. Nincs mi elhajtson innen. Fogom a kezét, s figyelek. Ismét bánt. De már szüksége van rám.
Most meg szenved. Hisz ő is beteg. Mit érdekel engem mások nyomora! Mit érdekel, hisz van nekem elég! Elfutnék, de eszembe villan, hogy minden zug ilyen. Ha nem ő beteg, beteg lesz más. Inkább reá nézek. S ő rám tekint. Szemében boldog könny pereg. Megtalálta a mesét. Valakit, aki szereti. Szereti, ki ott van vele. Még akkor is, ha beteg.
Egy boldog könny, hogy megértsem minden kérdésemre a feleletet. Otromba, oktalan világunkban minden megmarad, mi képes megmaradni. Otromba oktalan világunkban a szenvedő, ki túlél, éppoly életképes, mint egy tökéletes. Ám hiba lehet annyi rengeteg! Otromba oktalan világunkban e beteg szervezetek teremnek, s pusztulnak hasztalan.
Egy boldog könnycsepp értelmet varázsol a semmiségbe. Egy otromba és oktalan állat képes arra, hogy csodát teremtsen önnön akaratával a fájdalom rengetegében.
Fogom kezét, és megértettem végre, hogy nincs tökéletes. Hogy nem cél a tökéletes. Beteg világunk beteg elemei között kell a lehető legboldogabban tovatűrnünk. Csoda, ha a fájdalom kénytelen könnyei közé néha a boldogságé is pereg. S feledhetetlen érzés, ha e könnyeket én teremthetem.
Bensőm megnyugszik végre, s már nem vágy el e hideg kéztől. Nem bánom már a hibák tengerét, mit e kézzel vállamra veszek. Nem keresek többé réveteg álmokat.
Hirtelen stabillá válik lábam alatt a föld. Megkönnyebbülten hull le rólam a fájdalom, mit eddig észrevenni is voltam képtelen. Tisztábbnak érzem magam, s meglelvén párom, végre szívből szorítom meg kezét.
S ő viszont.
Átfut a boldogság első, apró lehelete. Átráz, s feltépve mélyem bugyrait, félszegen, belső parancsomnak engedve - először mióta önmagamra leltem -, most én pofozom fel őt...
És engedi ...